Sokan kérdezik, hogy én hogy állok a nyelvvel. A rövid válaszom általában az, hogy: barátkozunk. Viszont kezdem azt érezi, hogy a barátkozásunk inkább hasonlít plátói szerelemhez, mikor is én nagyon igyekszem, kiderítek róla egy "csomó mindent", próbálom idealizálni magamban, de Ő a füle botját sem mozdítja és a létezésemről sem tud. No, igen. Valahogy így vagyunk mi.

Arra azonban már rájöttem, hogy nagyon nem mindegy a beszélő személye. Valószínűleg itt is megvannak a különböző dialektusok és persze a telefont bunkón felvevő tinik, akikről süt a taplóság, amikor akár egyetlen szót kiejtenek. Van olyan, akit imádok hallgatni és valahogy kevésbé tűnik 'szlávosnak' a kiejtése, inkább dallamos és lágyan hullámzó. Többen hinnék, hogy a sok 'zs' miatt inkább francia, mint lengyel az illető. Viszont van olyan is, akitől a falra mászom. Amikor például ugyanazt a szót ismételgeti valaki, vagy (előre is elnézést) pics@san nyávog és affektál. Az a halálom.

Szóval hogy is tanulom én a nyelvet? Általában a szavakat kötöm valamihez. Így alakult ki, hogy a korábban állandóan kevert tutaj és teraz szavakat ma már nem cserélem fel. Mi a módszer?

Itt a tutaj!

A teraszra, most!

Ilyen egyszerű.

Do widzenia